Legyél te is mozgalmár!

avagy miért nem működnek az affinitás csoportok és van szükség egy politikai otthonra

Mozgalmak és szervezetek nélkül kimerül a baloldaliságod vitaestekben, olvasókörökben, bannerdroppokban, direkt akciókban, zászló lengetésben a tüntetéseken. Mindegyik fontos, és a mozgalmak is csinálják, de az osztály kettősséget ezek egyedül nem fogják megszüntetni.

Az “affinitási csoport” mind a mai napig az egyik legmeghatározóbb módszer arra, hogy hogyan kéne érvényesülni, mint anarchisták. Te és a barátaid már egy affinitási csoport vagytok, ha egy autonóm politikai erőként tekintetek magatokra, de természetesen ismeretlenekkel is létrehozhattok egyet. Amint kitaláltátok a célotokat és egy tervet arra hogy azt elérjétek, akcióba is léphettek. Ha úgy döntötök, más affinitási csoportokkal is együttműködhettek, egy ideiglenes “klasztert” létrehozva.
A CrimethInc nevezetű poszt-baloldali anarchista írói egyesülés sokat tett azért, hogy ezt a fajta szervezési módszert népszerűsítse. Nem lehet elmenni úgy egy anarchista könyvvásárra, hogy ne találkoznánk a “Hogyan hozz létre egy affinitási csoportot – az anarchista szervezet alapvető építőkövei” nevezetű zine-nal. Szerintük az affinitási csoportok már sokat tettek azért, hogy leégessenek épületeket, befoglaljanak házakat, vagy megvédjenek egy közösségi kertet. Szerintük a kedvenc bandád is egy affinitási csoport.

Tévedés ne essék, szerintem az affinitási csoportok igenis hasznosak, de nem olyan értelemben, mint ahogyan azt a CrimethInc és a tágabb poszt-baloldali anarchista közösség gondolja. Először is szögezzük le – az affinitási csoportok nem az anarchista szervezet alapvető építőkövei. Arra persze jók, ha egy közösségi kertet akarok létrehozni a barátaimmal, besquattolni egy épületet, vagy ha egy tüntetésre nem egyedül akarok kimenni – de arra, hogy ezeken keresztül bontsam le a kapitalizmust, na arra már nem. Na de miért is nem?

Az affinitási csoportok nem dolgoznak ki olyan lépéseket, amik az osztályharcot előrébb vinnék, vagy egyáltalán kialakítanák. A fenti példák nem fognak társadalmi forradalmat eredményezni – ezt a kifejezést egyébként kerülik is ezek a csoportok. Nem gondolkoznak szakszervezetekben, munkástanácsokban, mozgalmakban, stratégiák kialakításában, az osztálytudat osztályosításában.
Squatok, közösségi kertek, ablakok betörése tüntetéseken, ötfajta Food not Bombs egyedül nem fogja a kapitalizmus végét eredményezni. Politikai otthon nélkül csak reagálunk a kapitalizmus ellentmondásaira, a black block esztétikájának a fogjai leszünk, hosszú távú érdemi cselekvés nélkül.

A Szovjetunió felbomlása óta hirdetik az affinitási csoportot, mint az anarchista praxis pilótáját. És mit értünk el vele? Az anarchizmus egy-két régió kivételével irreleváns, a munkásmozgalmakban nem ismert, a dolgozótól, a társadalomtól egy teljes mértékben elidegenedett eszmei áramlattá vált. Ez a szervezési módszer olyan, mint egy robot, ami hadonászik a sötétségben, mert a a programjában csak egy-két zine szerepel, és azt a képességet már nem adták meg neki, hogy ki is nyissa a szemét, és elemezze a társadalmat, mielőtt változást akar benne elérni. Praxis elmélet nélkül.
Persze ez utóbbitól a mozgalmak és szervezetek sem mentesek, de azok, akik az affinitás csoportokat látják mint az anarchizmus gyakorlatba ültetésének egyetlen érvényes módját, mindig magukkal fogják hordozni ezt a kritikát.

Elmélet praxis nélkül pedig pilóta vadászgép nélkül. Vitaestek, olvasókörök egybehozhatják az embereket hosszabb távon is, de ha gyakorlat nem születik belőlük, akkor csak felhalmozzák a tudást üzemanyagként – csak még mindig az a probléma, hogy nincs vadászgép amit fel tudnak tölteni.

Na de a szervezetekről és mozgalmakról.

Kellenek szervezetek, kellenek mozgalmak, amik nem vetik el az elméleti munkába való belefektetést, amik nem csak reagálnak a körülöttük lévő világ impulzusaira, hanem megpróbálják megérteni és kielemezni, honnan erednek azok, miként változtathatóak vagy semmisíthetőek meg.

Kellenek a szervezetek, hiszen autonóm politikai baráti körökkel nem nyerhető meg a munkásosztály; nem maradhatunk tovább elszigetelt, jelentéktelen kis aktorok.
Be kell avatkoznunk a munkásmozgalmakba, ha pedig nincsenek, létrehozni azokat. A Szervezeti Dualizmust, mint szervezési koncepciót újra divatba kell hoznunk; szükségünk van specifikusan anarchista szervezetekre, amik kívülre és befelé is szervezkednek. Beszélnünk kell az emberekkel, interaktálni a társadalommal, dialógusba lépni vele, megérteni a problémáit, mindeközben folytonos önreflexiót gyakorolni, és nem úgy tekinteni magunkra, mint egy tőle idegen folyamat, ami meg akarja változtatni, hanem mint egy részese az egésznek.
Sokáig az volt a probléma, hogy kívülről támadtuk a kapitalizmust, nem belülről. Úgy gondoltuk mint anarchisták, kívül esünk a rendszeren, a rendszerkritikát nem mint a rendszerben élők tesszük, mert mi máshogy azonosítjuk magunkat. De benne élünk, ezért nem kívülről szólítjuk meg a munkásokat, hanem belülről, és akkor ők is azonosulni tudnak velünk, mert mi is a munkásosztály részesei vagyunk.

A mozgalmak és szervezetek azok, amik politikai otthont adnak a munkásosztálynak ahhoz, hogy kidolgozza az elméletét és gyakorlatát, hogy véget vessen kizsákmányolásának. A mozgalmak és szervezetek azok, amik újra társadalmasítják a társadalmat, az elidegenedett egyének sokaságát egybehozzák, hogy végre a valóságról diskuráljanak, amit a kapitalizmus elhomályosított többek között azzal, hogy ők mint munkásosztály nem léteznek.

Egyedül az állandó szerveződések azok, amik képesek arra, hogy hosszú távú stratégiának vessék alá magukat, és ennek folyamatában levonják a következtetéseket, hogy mi működik, és mi nem.

Az affinitási csoportoknak nincsenek politikai programjaik, nem is lehetnek. De egy mozgalomnak és szervezetnek lehet, sőt, szükséges is hogy legyen. A konszenzusosan meghozott politikai programok felvértezik a tagokat céltudatossággal, a praxisunk folytonosságának fontosságával, és olyanok, mintha az egységünk papírra vetett tükrei lennének.

A szervezetek részletesen kidolgozott szabályzattal rendelkezhetnek, amik azt a célt szolgálják, hogy a legkevesebb idő menjen el a “baloldali drámák” burjánzó jelenségével, és megvédje a tagokat attól, hogy a szervezet eltérjen specifikusan anarchista mivoltától. Természetesen a szabályzatok nem törvénykönyvek, nem is annak készülnek.

Szerencsére az elmúlt évtizedben újra feléledt a mozgalmi szemlélet, az utóbbi pár évben pedig a Szervezett Anarchizmus kapott látványos erőre.

Legyél mozgalmár, lépj be egy szervezetbe, hogy neked is legyen egy politikai otthonod.