Lehetne egy áttörés
Miből fakadhatna egy anarchista áttörés?
Úgy gondoltam, hogy előveszem a laptopomat és írok egy kis szösszenetet azokról a dolgokról, amik most a fejemben kavarognak.
Én nagyon sok anarchista csoportot, mozgalmat, kezdeményezést kísérek figyelemmel, nem csak azért, mert tanulni lehet belőlük és bizonyos dolgokat átvenni tőlük, hanem mert reménnyel is szolgálnak, táplálják a vak hitemet, hogy egy kifejezetten anarchista forradalom még az én életemben be fog következni. A buzgóságom oka a világszerte a küzdelemre életüket feltevő elvtársak, a kapitalista rendszerből fakadó igazságtalanságok ránk nehezedő mindennapjai, a jövő generációért való felelősségérzet, az önfelszabadításunk szükségszerűsége azért, hogy az életünket ne birtokolhassa semmiféle hatalom.
Azok akik velem együtt szemlélik a nemzetközi anarchista mozgalmat, talán egyetérthetnek velem abban, hogy a “vak hitem” nem is olyan vak. A görög anarchista színtér legnépszerűbb föderációja, a Rouvikonas minden hónapban újabb településeken bukkan fel, még Görögország szélsőjobboldal által uralt területein is. Egyre nagyobb elérésük van, társadalmi támogatottságuk, és velük együtt a többi anarchista mozgalom is felmenőben van. A németajkú országokban a platformista és anarcho-kommunista kollektívák és kezdeményezések szintén havonta jelentik be megalakulásukat, ami a szervezett anarchizmus gyors léptékű terjeszkedésének tudható be. Az anarcho-szindikalizmus (szakszervezeti anarchizmus) Spanyolországban még mindig rendelkezik egy jelentős társadalmi bázissal (CGT, CNT-CIT, CNT-AIT, Solidaridad Obrera, stb.), valamint a szervezett anarchizmus itt is új kezdeményezéseknek ad otthont (HEDRA, LIZA - Plataforma Anarquista Madrid & Granada). Indonéziában, ahol a világ egyik legnagyobb anarchista bázisa található, az instabilitások idején megmutatja, hogy a fiatalságnak mily rokonszenves ez az eszme. Természetesen itt is megtalálható egy az especifismo elvén szerveződő föderáció, a 2024-ben alakult Perhimpunan Merdeka, ami a szeptemberi lázongások idején tovább terjesztette a bázisát. A 2019-es 6 hónapig tartó “Estallido Social” felkelés Chile-ben az anarchistáknak egy új löketet adott, ami új kollektívákat, csoportokat eredményezett, valamint tovább tudta növelni a társadalmi bázisát. Ausztráliában a 2025-ben megalakult Anarchist Communist Federation az ausztrál szélsőbaloldal gyöngyszeme, ami az eseményei és nyilvánossága alapján képesnek mutatkozik arra, hogy a munkásosztállyal dialógusba lépve határozza meg a következő lépéseit. Tehát azok akik az anarchizmust egy halott ideológiaként állítják be, azok egyértelműen tévednek.
A tekintélyellenesség a fiatal generációk köreiben pedig termékeny talajra talált. Marokkó, Tunézia, Indonézia, Nepál, Madagaszkár, és a Fülöp-szigetek felkeléseiben a fiatalok gondolkodásából az állam és elitellenesség tükröződik vissza, viszont alternatíva és anarchista mozgalmak híján (kivéve Indonézia) ezek a cselekedetek nem tudnak/tudtak tovább menni a leégett parlamenti épület “mérföldkövén”.
Magyarországon is vannak mozgalmak, és a fiatalságnak vonzóak az anarchista elgondolások, de egyenlőre úgy látszik, hogy az anarchizmus még keresi az útját, és nagy döntések előtt áll, hogy merre is kéne pontosan haladnia. Mert a mozgalom halad, és egyre több olyan embert ismerek, akik anarchistának vallják magukat. A színtér 4-5 éve még nem így nézett ki, és az elmúlt évek tapasztalatai komoly tanulságként szolgáltak azok számára, akik belefogtak a szervezkedésbe.
Nem egy egyszerű dolog olyan eszmét életre kelteni, aminek aligha vannak tradíciói itthon. De ez nem tántorít vissza bennünket, még akkor se, ha olykor lehangolóak is a körülmények. Persze nehéz állandóan elkötelezettnek lenni.
Az áttörést nem lehet előre eltervezni, de mégis a tervezésből fakad, a annak is előfeltételei vannak. Olyan emberek csoportosulása szükséges hozzá, akik komolyan veszik az anarchizmust, és a maguk viselkedését is hozzáigazítják ahhoz a munkához, ami egy komolyan vehető anarchizmust eredményez. Tervezés nélkül egy hullám vagyunk, ami ide oda vetődik, nyomot hagy, de az a nyom is ideiglenes. Ha nyomot akar hagyni az anarchizmus maga után, akkor be kell ágyazódnia oda ahova mint hullám vetődött, és nem szabad feladnia az ott létét más küzdelmek “prioritása” okán.
Nem szlogenekkel kell “megnyerni” a munkásosztályt [Ehhez bővebben tudom ajánlani: Paulo Freire: Az Elnyomottak Pedagógiája], mert a munkásosztály nem egy szurkolócsapat, amit az egyik táborból a másikba kell áttéríteni, hanem a beágyazódás során létrejött kapcsolatokból kell együtt felépíteni azt a kritikus gondolkodást, ami a maradandó önigazgatást képezheti. Az osztálytudatot nem baloldali misszionáriusokként lehet elhozni, azt csak is a munkás tudja magáévá tenni.
A közös kölcsönös segélynyújtás például egy kiváló helyszín arra, hogy egy olyan ideiglenes politikai közeget hozzon létre, ahol a tudatos anarchisták folytathatnak eszmecserét másokkal, nem leuralva azt, egyirányúvá téve, hanem dialogikus párbeszéddé alakítva azt. Magyarországon a munkásosztálynak nincsen olyan szocializációs tere, ahol találkozhatna ezekkel az eszmékkel, de itt kialakíthatóak azok a kapcsolatok, ahol nem csak szórólap formájában kapja meg azt, hogy hogyan gondolkodik egy anarchista, hanem ütköztetheti vele saját tapasztalatait és véleményét.
A társadalmi forrongásokat nem egy kis csapatból álló tudatos anarchisták fogják tudni befolyásolni, hanem a munkásosztály azon részei, akik magukévá tették az anarchista princípiumokat. A társadalmi mozgalmak a pártok eszközei lesznek, mit sem számítva egy-két anarchista csoport kritikáját, de már nehezebben lesznek a reformizmus áldozatai, ha a társadalmi mozgalmak tagjai utasítják el azt.
A tudatos anarchistákból álló csoportoknak fel kell vállalniuk azt a lassú és elkötelezettséget megkövetelő munkát, ami lehetőséget adna nekik a saját céljaik beváltásához. Mert az anarchizmus nem csak az anarchistákból épül fel.
Az anarchistáknak egy olyan programra van szüksége, ami benne foglalja azt, hogy a munkásosztály és az anarchisták egymás dialogikus interakciójából tud olyan társadalmi bázis kialakulni, amely a libertárius szocialista eszméket magáénak érzi és tudja, amivel egy olyan osztályharcos politika kezdődhetne, ahol a munkásosztály önigazgatása, a pártreformizmus elutasítása a mérvadó.
Nem annak a kevés anarchistának kell megalapítani azokat a társadalmi mozgalmakat, ahol a libertárius szocialista eszmék dominálnak, hanem azt a folyamatot táplálni, aminek az eredményei lesznek ezek a szerveződések. Persze ettől el lehet térni akkor, ha már több ezer tudatos anarchistát tudhat magáénak a színtér, de amíg ez nem így van, addig ezt a folyamatot kéne szolgálni, és nem beleesni a kis csoportos blackblock kalandozásokba.
Lehetne egy áttörés, amit az anarchizmust hoz el, ehhez pedig olyan anarchistákra van szükség, akik beleakarják fektetni az idejüket egy jobb világ ügyéért.
Legalábbis ez az én véleményem :).